Liberec Beast & Sprint beszámoló

Brutális. Ez a legjobb szó amivel illetni tudom a Liberec-i versenyeket a korábbi Spartanokhoz hasonlítva. Ékes példa arra, hogy nem csak a nehéz tereppel, magas emelkedéssel lehet darabjaikra szedni az embereket.

Péntek dél körül vágtunk neki a közel 7 órás autóútnak csapatunkkal, akik közül többekkel most találkoztam először. A kivételesen remek társaságnak köszönhetően repült az idő és szinte nem is hagyott nyomot rajtunk az utazás, így este hat kürül már átvehettük a szállást a belvárosban. A kipakolást követően elvittük csapatunk két hősét egy előre megadott helyszínre, akik a HH12 embert próbáló kihívásával néztek szembe aznap éjjel. Miután rengeteg jókívánsággal és bíztatással eltűntek az erdő mélyén, a közelben megvacsoráztunk. Nem hagyott mély nyomot, mivel fél óra magyarázás után, annak ellenére, hogy látszólag sikerült megértetni a pincérnővel, hogy én nem ehetek gluténtartalmú ételt (liszt és hasonló), letette elém a panírozott csirkefalatkákat…

Vacsora után még éjjel elautóztam és felvettem egy későn érkező csapattársunk, majd nyugovóra hajtottuk fejünk, tudva, hogy most se alszunk eleget.

Korai indulásunk nem volt problémáktól mentes. Az ember azt hinné nincs biztosabb módja a célhoz jutásnak annál, ha bepötyögi a megadott koordinátákat a Google Maps-be és ez normál esetben így is van, de most valami félre ment. A versenytől valami 20km-re vitt minket a navigáció, ráadásul más is így járt, az okok máig ismeretlenek.. Emiatt lekéstem a rajtom, de szerencsére sikerült átíratni egy későbbibe magamat.

Hűvös, esős időben álltam rajthoz, de a fantasztikus cseh speaker kolléga (Honza) hamar mozgásra bírt mindenkit közvetlen, vicces stílusával. 9:45-kor alánk vágták a füstöt és elindultunk.

A szokásos gumik most elmaradtak az elejéről, helyette megleptek minket két sárral teli árokkal, hogy megalapozzák a hangulatot. Ha valaki nagyon peches volt, már itt nyakig ázott, ha pedig nem, csupán pár kilométert kellett várnia rá. A csehek ugyanis nagyon kemény dolgot léptek meg… Nem csak, hogy már mondhatni hideg időben a pálya elejére tették az úszást, ráadásul kétszer! A vízbe csobbanást követően arra lettem figyelmes, hogy a mellettem kötélbe kapaszkodó szakállas srác már szinte fulladásközeli tüneteket produkál, így belassítottam és tartottam benne a lelket míg kiértünk a partra. Lehet én vagyok a hülye, hogy ahelyett, hogy leggyorsabban átúsznám a hideg vizet, percekig teperek benne egy vadidegen miatt, de nincs szívem otthagyni senkit…

A vízből kikászálódva a Memory kód megjegyzése után volt egy kör visszafelé. Itt szembesültem azzal, hogy a táskám pántjai nagyon szorosak és egyre nehezebben tudtam a víz felett tartani a fejem úszás közben. Volt 1-2 gyenge próbálkozásom a szíjak meglazítására, de nem nagyon éreztem az ujjaim, úgyhogy az a zseniális (hülye) ötletem támadt, hogy víz alá merülő fejjel teperek ki a partra. A sebesség ugyan megvolt, viszont az arcom, fogaim és állkapcsom rendesen lefagyott. Kb. 10 percig tartott mire érezni kezdtem valamit, újabb remek lecke volt ez számomra.

A Monkeyról lecsúszást követően örömmel konstatáltam, hogy valószínűleg soha többé nem kell amiatt aggódnom, hogy a Rope ne sikerülne, akkor se ha áros, csúszik és hideg, könnyedén sikerül lecsengetnem a tetején minden versenyen. A végső konklúzióm is kész ezzel kapcsolatban: kesztyű nélkül könnyebb a mászás.  A Barbwire közepesen hosszú volt, viszont oltári alacsonyan voltak a drótok. Az ember nem is gondolná milyen fárasztó tud lenni egy ilyen kúszás, míg nem szenved vele párszor, de hálás voltam érte, hogy itt nem volt tele kövekkel az egész (Kubinska fájdalmas volt) és nem is lettem tőle büdös (Valca). A Balance könnyen meglett, bezzeg Kubin mindkét versenyen leestem.. A Herc Hoist már a fesztivál területen volt, csalóka reményt keltve az újabb versenyzőkben, akik így azt hihették, hogy “ó, már itt a vége”. Itt sajnos itt láthattam a szabályok különféle kreatív megszegését. Szomorú, hogy Beastre eljutnak úgy emberek, hogy nincsenek tisztában a szabályokkal, hiszen nincs belőlük túl sok és következetesek is..

A dárdáról inkább szót se ejtsünk. Kis Stairway, Cargo és jöhetett a csúszós Multiring. Egy jó burpee sose rossz felkiáltást követően gyorsan elhúztam a Plate-et, másztam egy újabb Cargot és jöhetett az első Sandbag. Ez még nem volt olyan vészes, olyan 30-35kg körül járt a súlya, sikerült megállás nélkül bemutatni neki a tájat. Ezt követte egy kis Atlas carry ahol egy cseh farönkkel barátkoztam, majd felidézhettem a fürdés alatt memorizált kódsort az önkénteseknek. Itt sikerült a frászt hoznia rám a hölgynek, mivel az egyszerűség kedvéért a PAY részt péj-nek ejtettem neki, ahelyett, hogy végig betűztem volna, de ő P-nek vette..Szerencsére miután el akart küldeni burpeezni megkértem mutassa meg hol rontottam és kiderült, hogy sehol, csak nem vette a lapot 😀

A Walker Walk valamiért itt nem volt annyira szörnyű mint általában (ettől függetlenül még mindig utálom). A Tricepsz bar gyerekjáték még vizesen is, úgyhogy ezzel most se volt gond.

Na innentől lett izgalmas a verseny.. Az erdőből kiérve szemem elé tárult a gyönyörű látvány: az emberek egy lejtőn lefutva és vissza kanyarodva megkezdhették a hosszú lépcsőzést a sísáncra fel és le, majd a homokzsákokat felkapva neki vágtak az egyik leghosszabb és legmeredekebb Sandbag pályának amit eddig láttam. Előzgetve sikerült relatíve hamar letudni a lépcsőket és markolni egy homokzsákot az önkéntestől aki épp bekötözte a frissen újra töltött zsákokat. Hogy én hogy szidtam magamat……………………!!!! Míg mások felkaptak egy már megviselt zsákot, az enyém csurig volt töltve, olyan 40-45 kg körüli súlyra saccoltam. Nem vagyok egy gyenge gyerek, de ezt csak úgy tudtam vállra kapni, hogy a jobb vállam mögé lendítettem, párszor sikeresen elrepülve a zsákkal együtt a bozótosba… A felfelé kaptatásnál két opcióm volt: a.) viszem a zsákot folyamatosan pihenő nélkül és sérvet kapok, esetleg kitörik a lábam vagy b.) ledobom a p.ába és ráfekszem meghalni kicsit, majd felszenvedem a hátamra megint, amitől sérvet szintén kapok. Csodás lehetőségek közül választhattam. Egyszer, miközben pár perces pihenőmet élveztem még rám is esett egy másik versenyző, természetesen a zsákjával együtt (utólag is köszi!). Nem tudom meddig tartott leszenvedni a hegyről, de az tuti, hogy utána egy órán át úgy éreztem szinte a föld felett járok, olyan könnyűvé vált a testem!
A Slack Line is mocskos hosszú volt. Az Invert Wallal ugyan meg kell küzdeni, nehezebb volt felhúzni a seggem mint a diéta végén. Az erdei kötélmászásnál először kesztyűben próbáltam felmenni, de hamar rájöttem, hogy csupasz kézzel többre megyek. Egy 2.5 méteres falon átvergődést követően jöhetett az Olympus (burpee), majd a pálya legjobb része, ahol egy függőleges falon kellett lemászni a hálón! Elég veszélyes volt, nagyon bejött! A Traverse falnak se kesztyűben kellett volna neki kezdeni, utólag már bánom, mert ez is 30 burpeet ért. Itt még én is abba a hibába estem, hogy azt hittem már közel a cél, szóval mikor megláttam a Bucket brigade-et már kutatnom kellett a szókincsemben olyan káromkodás után amit még nem használtam aznap. A 16:30-as csapatfotóra sietnem kellett volna, de nem fűztem nagy reményeket a bödön gyors sétáltatásához.

Nagy nehezen, sűrű káromkodások és pihenések után végül új gazdát találtam a bödönnek, szinte repültem a Dunk wallhoz, majd a Slip Wallt és 2 méteres falat felfalva átugorhattam a tüzön, hogy felpakoljam a nyakamba a Regionális Cseh, Liberec Beast és háromszoros Trifecta érmet, tudva, hogy holnap még hátra van a Sprint… A csapatfotóra is beértem, kár, hogy rajtam kívül senki nem óhajtott a szakadó esőben a színpadhoz állni.

Sprint

A rajtot követően tisztában voltam vele, hogy ugyanaz lesz minden, csak kevesebb-rövidebb. Futás közben megismerkedtem egy még szárnyait próbálgató magyar versenyzővel aki elmesélte, hogy nem olyan rég még kórházban feküdt és most épül fel, ezért is néz farkas szemet a Spartan Race kihívásaival. Úgy döntöttem társául szegődöm. Már előző nap is ramaty idő volt, de vasárnapra már tényleg undormány lett. Új partnerem a tóhoz érve új információval szolgált, miszerint nem tud úszni, de a 120 burpeet soknak tartja, úgyhogy megpróbálja az úszást (azigen!). A mentőmellényt magára öltve tényleg belegázolt a tóba, közben kéretlenül is szőnyeg bombáztam tanácsaimmal, kissé aggódva egyrészt miatta, másrészt azon, hogy a tegnapi külföldi srác mellett szétfagyás után most már tuti tüdőgyulladást kapok, olyan sokat leszek ebben a hideg vízben 😀

Végül sikeresen kikecmegertünk a tóból miután memorizáltuk a kódunkat a túlparton (itt is oda-vissza kellett úszni). Folyamatos kocogásra váltva küzdöttünk a kihülés ellen, tovább a következő nagyobb kihívás felé, ami nem volt más mint a kötélmászás. Mióta elkezdtem a Spartant elég jól megtanultam kötelet mászni, de itt bizony kihívás elé lettem állítva. Nem tudom hol járt az eszem, de nem figyeltem milyen kötélhez állok oda, pedig gyanakodhattam volna, hogy míg a többinél sorok kígyóznak, ez senkinek sem kell. Az volt ugyanis a helyzet, hogy a kötélnek az aljából hiányzott vagy fél méter… Nem volt mit tenn, egy ugrást követően megmarkoltam és láb nélkül, csak felső testtel sikerült felhúznom magam ezen a két méteren, míg végre kulcsolhattam a lábammal.

Ezt kipipálva mehettünk tovább megfürdeni a sárban a Barbwire alatt, mindketten lenyomtuk a Balance-ot és nyekeregtünk a Herc Hoistnál. A Multiringnél sajnos előre kellett mennem, hogy beérjek a csapat fotóra, amire megint nem jött el senki, inkább esővédett, meleg helyre húzódtak (pudingok!). A cél előtt egy tegnapihoz képest könnyebb homokzsák cipelés még befigyelt, a Dunk-Slip-7ft wall-okat letolni már gyerekjáték volt a tegnapi után, így kényelmesen, beszélgetve 2 óra alatt meglett a Sprint is a Beast után. (Zsolti történetét itt olvashatjátok)

Tiszteletem a cseheknek, hogy nem féltek keményen odavágni a versenyzőknek, feltette az i-re a pontot úgy érzem. Kétlem, hogy Eplény ilyen kemény lenne, de ha igen, annak én csak örülni fogok 🙂