Liberec Winter Sprint beszámoló

Az én első kalandja kb. 6 órányi távolságra várt minket Csehországban, már ismerős terepen. A tavaly év végi Libereci megpróbáltatások után sejthető volt, hogy nem számíthatunk vidám erdei víkendre, de így is sokakat meglepetésként ért ami várt ránk.

A dél körüli indulást követően a csapat két autóra szedve kerekedett fel a hosszú útra. A már megszokott remek társasághoz további új emberek csatlakoztak, akik kiválóan illeszkedtek be a már összeszokott csapathoz, nem volt hiány nevetésből és komolyabb beszélgetésekből sem, így nem hagyott nyomot rajtunk a hosszú út sem. A szállás elfoglalása után összefutottunk Ádámékkal egy közeli sörözőben, a közös fotó szolgál bizonyítékul (köszi Ádám a troll selfiet! és gratula az első helyhez!). Ezt követően a csapatot sikerült ráeresztenem egy elegánsabb étteremre, különös kontrasztot alkottunk az inges, koktélruhás vendégekkel a Spartanos cuccainkban 🙂 Ismét megállapíthattuk, hogy a Libereci árak, még egy elegánsabb étteremben is teljesen megfizethetőek. A szállásra visszaérve a nagy izgalmakat finom itókákkal kompenzáltuk, valamint közelmúltbeli születésnapom okán a lányok meghúzogatták a fülemet <3

A fesztivál terület közelébe rendes tömegközlekedési buszok vitték a versenyzőket a közeli sport arénától, majd egy közepesebb sétát követően lehetett megpillantani a szépséges panorámát és környezetet. A hegyre felautózva már a hó is szakadni kezdett, szóval igazi, hamisítatlan téli versenyre volt kilátásunk!

A fesztivál terület a sípálya komplexuma volt és már reggel aggódtam a Bag Check működésével kapcsolatban (mint kiderült nem alaptalanul). A cuccokat konténerszobákban tárolták le, ami lehetetlenné tette a nap későbbi részében az átlátható átvételt az önkéntesek számára. Azért megjegyezném, hogy szemmel láthatóan sok választás nem volt hova legyen helyezve a Bag check, de nem jó látni-hallani, hogy a leadott értékek most se voltak teljes biztonságban. Ezért is érdemesebb minél korábbi futamban indulni, elkerülve a terheltebb későbbi órákat.

A 7:45-ös rajtom előtt még betoltam egy almát, majd bemelegítést követően rajthoz álltam Elemérrel. A füstön áttörve az első akadály egy OUT volt, aminél sajnos több versenyző sutba vágta a sportszerűséget és volt szép számmal, lökdösődés, félre lökés, hogy előbb juthasson át az akadályon. Elemért sikerült lelökni az alacsony palánkról, úgyhogy gyorsan segítettem neki talpra állni, mielőtt valaki rátaposott volna. Sajnos, ha a startot követően nincs elég hely a versenyzőknek kerülni, azért a pár másodpercért képesek ölre menni, pedig semmi jelentősége sincs, a pálya további részén úgyis lesz bőven alkalom beelőzni másokat.

A startot követően lényegében kisebb megszakításokkal egy folyamatos hegymenet volt az egész. Néha meg-megállva sikerült gyönyörködni az erdőben, a ködben és a hóban, de javarészt mindenki inkább a lába elé nézett és próbált minél kevesebb energiát veszteni azzal, hogy nem csúszik meg minden lépésnél. Pár palánkon és egy Invert falon túl jött a memória (PXAUQR!), majd a Walker walk, ami szerencsére nem volt hosszúra nyújtva. Az A Monkey-ról szépen hullott mindenki, sajnos a legfelső pontján én is hibáztam technikai szempontból, pedig a csúszás ellenére sikerült haladni vele. A dárdát pár centire hibáztam el, de úgyis kevés burpeet nyomok vesenyen kívül.. 🙂

A Slackline-t sokan szidták és nem ok nélkül. Ebben a hideg, havas időben szerintem ha 8 emberből 1-nek sikerült nem lecsúszni róla. A burpeezésben a legrosszabb itt az volt, hogy a hó seperc alatt kiszívta a tenyerünkből a meleget, szinte megfagyasztva a kezünk.
A szögesdrót teljesen jó volt, pár másodperc alatt végig gurultam alatta, enyhe szédelgéssel fizetve az értékes percekért (mindenki kúszott körülöttem, de miééééért). A memóriát helyesen dikáltva mehettem lecsúszni a sáncon, legalább tucatszor odaverve a hátsó felem a jeges földhöz. A tomporomban érzett fájdalom ellenére remek móka volt ezerötszázzal csúszni lefelé! Valakinek az az ötlete támadt, hogy jó móka megtölteni pár műanyag zsákot valami szalma szerűvel és a versenyzők kezébe adni, hogy azzal szánkózzanak le a sáncon. Hát.. vannak kétségeim, hogy ez jó ötlet volt e, de inkább csak annyit mondok, hogy nem veszélytelen dolog ráülni valamire ami bár csúszik, de irányíthatatlan, majd letépni a sísáncon vele. A legtöbb embernek már az elején kicsúszott a feneke alól, úgyhogy töménytelen esés, gurulás, csúszás volt a nap során. Nem tudom, hogy itt konkrétan volt e komolyabb sérülés, de akadt dolga a mentősöknek a nap során az biztos.

A sánc tövében a Z fallal is meggyűlt sokaknak a baja, a kiálló fakockák és a fal közé jéggé fagyott szépen a betaposott hó, egyre nehezebbé téve a fennmaradást. Én erről is lepottyantam, sajnos nem néztem meg jól a távolságot a kockák között, 30 burpeevel és pár lefagyott ujjal fizettem érte.

Az ezután elhelyezett 2.5 méteres palánk előtt már feltorlódtak az emberek, úgy tűnik sokan lelkileg rá akartak készülni az ugrásra. Nekem szerencsére ezek a palánkok nem okoznak túl sok gondot, úgyhogy mikor egy leányzó visszapottyant a tetejéről gyorsan felhúztam magam és átlendültem, hogy fussak tovább a Stairway to Sparta-ra, melynél ismét szükség volt egy kis felső testi erőre.

Fura, de kezd a Multiring lenni a kedvenc akadályom. A Top3 legnehezebb akadály közé tehető kreálmány szinte könnyűnek tetszett itt, bár valamiért a csengő előtt nekem folyton percekig kell lengedezni, mint valami spájzban felakasztott kolbász… na mindegy, Célirányba lengve sikerült lecsapni a csengettyűt, kocoghattam tovább. Meglepődtem, mert homokzsák cipelés következett, viszont a zsákokat meglátva kissé megkönnyebbültem, mivel alig volt bennük valami. Gyorsan feldobtam a nyakam mögé és végig futottam a rácsos leláltón (le, körbe, fel), mert bár így megfájdultak kissé a lábaim a megerőltetésről, de hamar túlestem rajta (köszi súlymellényben lépcsőzés!). A lelátóról egy hálón át kellett lejutni, nem sokat gondolkodva a mászás helyett lecsúsztam rajta fenéken (nem tiltja a szabályzat!). Csúszott na 🙂

Itt már csak egy kis rövid kocogás volt az utolsó akadályig, a Slip Wall-ig. Számomra ez is a legkönnyebb akadályok közé tartozik, sose volt még vele gondom eltekintve egy alkalomtól tavaly Liberecben, mikor rosszul léptem és arccal csapódtam neki. A tűzugrás most kimaradt sajnos, viszont a banán jól esett mint mindig 🙂

A csapattal még egy éjszakát eltöltöttünk a városban, este pedig amint a képen is látszik brutális módon partyztam 😀 (később felkeltem na).

Remek kis téli verseny volt ez Liberecben, ami szerencsére nem volt könnyű és kihívások elé állított mindenkit. A társaság fanatasztikus volt, alig várom a következő versenyt mikor újra együtt kalandozhatunk. A csatlakozás amúgy nyitott, Te is jöhetsz velünk Spartan versenyekre, nézd meg az eseményeim, hogy még hová megyünk csapatosan 🙂